A félelem 1.

 

 

„Bármilyen félelmet le tudsz győzni, ha erre felkészíted a tudatodat. Emlékezz, a félelem nem létezik máshol, csakis a tudatodban.”

Dale Carnegie 

 

 

Sok téma kering a fejemben, de mégis a félelem lett az első, mert ezt kellett most félretennem végre ahhoz, hogy elkezdjek írni, és azzal kezdjek el foglalkozni, ami igazán érdekel, lelkesít, ami szívből jön. Maga a szó is érdekes –  fél-elem, benne van, hogy félnek hisszük magunkat.

Sokan keresik azt a bizonyos dolgot, ami boldoggá teszi őket és sokan nem mernek belevágni a „nagy kalandba”, mert félnek. Mert mit szól ez, meg az, meg majd jönnek a kritikák és a maximalizmus. Még nem vagyok rá kész, majd elkezdem akkor, ha a) tapasztaltabb leszek (de mitől, ha el sem kezdem), b) még elvégzek egy-két tanfolyamot c) még beszélgetek ezzel-azzal – csupa időhúzás egyrészt, másrészt nem szabad hagyni, hogy az a fránya maximalizmus megölje a pillanatot, ami később már több is lesz egy pillanatnál.

Amíg azon gondolkozom, hogy merjem vagy nem merjem, kínlódok, miközben tehetném azt is, ami igazán jól esik, gyötrődés nélkül, szívből. Szeretek kínlódni? Hát eddig néha jólesett, de már elég belőle.

Nézem azokat az embereket, akik igazán szeretik azt, amivel foglalkoznak, lehet, hogy eleinte botladoznak, mint a kisgyerek, ha elindul, de aztán egyre biztosabb a járásuk, egyre magabiztosabban teszik a dolgukat, örömtelin, mosolyogva. Ezért hát félre a félelmekkel, a még meg sem született kritikusokkal, kérdezd meg azt az emberkét ott belül, mihez lenne igazán kedve és kezdd el azt tenni, ami igazán boldoggá tesz! Másnak nincs túl sok értelme.

“Csak ha leereszkedünk a szakadék legmélyére,
akkor találjuk meg az élet kincseit.
Ahol összerogysz,
ott lapul a kincs.
Amit keresel, az éppen abban a barlangban rejlik,
ahová félsz belépni.”
(Joseph Campbell)

A félelem 2.

„Ma már tudom, hogy a fejlődés fájdalommal és a komfortzóna elhagyásával jár, és hogy a félelem nem valami rossz dolog, hanem az erőforrásaim aktiválásához szükséges érzelem.” Kádár Annamária

„Gyakran az, amit nem teszünk meg, mert félünk, hogy nem sikerül, épp az a dolog, amit a legfontosabb lenne megtennünk.” Boldog karácsonyt, Hetty néni! c. film

Úgy éreztem nem lehet ennyiben hagyni a tétmát, hiszen a félelem át-, meg átszövi a mindennapjainkat. Érdemes a nap végén végiggondolni, hogy aznap történt-e olyan esemény, amely félelemmel töltött el és ha igen, miért? Ezek a napi rendszeres elemezgetések segítnek feltérképezni a mélyen megbúvó rettegéseket, de csak akkor, ha őszinték vagyunk magunkhoz és bátran bevalljuk (legalább magunknak), igen ettől meg ettől félek. Később eljuthatunk arra a pontra, hogy rögtön nyakon csíphetjük magunkat, ha valamit rettegésünkből adódóan nem teszünk meg és nem kell megvárni a nap végét.

A félelem persze újabb kérdéseket is felvet.

Miért? Esetleg egy régi rossz emlék, beidegződés.

Mitől? Magamon megfigyelve, arra döbbentem rá (bár már olvastam róla és azt hittem, hogy én bizony nem), hogy inkább ragaszkodok az ismert kellemetlenhez (mert ugye annak élem meg), mint hogy összeszedjem magam és lehetőséget adjak magamnak valami újra. (A végén azért összejön mindig, csak lefutom a köröket, amire nem is lenne szükség.)

De miért?

1. Önbizalomhiány – az emberek többségének van. Nem hiszik el magukról, hogy ennél sokkal többre képesek. Itt érdemes beleásni magunkat abba a miértbe, hogy honnan jön ez az egész, többnyire gyerekkorból (szegény szülők a „bűnösök”, de mi is azok vagyunk vagy leszünk!).
2. Önértékelés, önbecsülés – szintén saját példámból kiindulva ajánlhatom, hogy gondolkozzunk el azon, mit gondolunk magunkról, mennyire értékeljük magunkat. Sokszor már abból is látszik, hogy ki mit gondol magáról, ahogy belép az ajtón, ahogy „viseli magát”, a testét és hipp-hopp elérkeztünk az elfogadáshoz.

„Mindenki annyit ér, amennyire önmagát értékeli.”

3. Elfogadás, önszeretet – Szereted magad? Mikor először kérdezték tőlem a tanfolyamon meglepődtem. Jé, ezen még nem is gondolkodtam! Hirtelen válaszolni sem tudtam rá. Most már tudom, hogy ez az első, amit helyre kell rakni magunkban, ez a kályha, innen indul minden.

Na és ha a helyén van az önbizalom, az önbecsülés (vagy elkezdett alakulni) és már elindultunk az önelfogadás és az önszeretet irányába és mindezt megfűszerezzük egy jó adag hittel (ez egy újabb téma lesz), akkor már nincs is mitől félni.

Így leírva annyira egyszerű!

Ha elindulsz az úton egyszer csak tényleg ilyen egyszerű lesz és nagyon jó másképp látni a világot és nagyon jó kilépni a mókuskerekeinkből és kellő távolságból figyelni, hogy ki is vagyok valójában?

Egy valaki biztosan nem! Nem vagyok többé a félelmeiben és nyüglődéseiben gyötrődő emberke, hanem sokkal előbbre és sokkal beljebb nézek és ott egy erős, magabiztos Ildikót (név igény szerint) látok. És az vagyok Én! (még van mit csiszolni, de már látszik a fénye!)

Gyakorlati tanács!

Mindennap keress és találj valami félelmet, lehet egész apró is, amit leküzdesz! Most előnyben vannak azok, akiknek sok van (így lesz a hátrányból előny), mert akár nap mint nap átélhetik a frász elengedését és ezzel együtt lassan oldódnak a görcsök. Akinek kevesebb van, egyrészt örüljön, másrészt lehet, hogy nyitottabb szemmel kell keresni a lehetőséget a félelemmel való szembeszállásra. Egyébként hacsak simán kéritek a próbatételt is jönni fog valamilyen formában.

Saját példa: emberek előtt megszólalni sokáig egy rémálom volt, még a suliban is a feleléseknél, hiába tanultam, nem tudtam úgy visszaadni, ahogy szerettem volna. Pedig úgy érzem tini korom óta, hogy ezzel még dolgom lesz. De így, hogy? Jött egy lehetőség, egy tanfolyam (ekkor már az önismeret útján baktattam) a régi oktatókkal, gondolkodás nélkül belevágtam. A figyelmemet csak az kerülte el, hogy ez egy oktatói tanfolyam, amivel a helyszínen szembesültem, ami magában foglalja, hogy emberek előtt beszélek. Amikor leesett a tantusz, hogy erről van szó, berezeltem, gyártottam magamban a különféle kifogásokat, hogy miért is nem jövök holnap, aztán a jövő héten. De maradtam és ott voltam a következő alkalommal is. Az első gyakorlat után, amikor spontán magunkról kellett kb. 5 percet beszélni, izgultam, mint mindenki (mert persze mindegyikünk azt gondolta magáról, hogy béna), de túl voltam rajta és még egy kicsit tetszett is. Mentem haza és mintha szárnyakat kaptam volna és mindenkit olyan közel éreztem magamhoz, legszívesebben mindenkit megöleltem volna.

Biztos mindenki másképp éli meg, de egy közös van benne, a felszabadultság, a megkönnyebbülés, ami, eddig a számunkra ismeretlen dimenziókat nyithat meg.

Tehát! Bátran bele a félelembe, lásd, hogy nincs is mitől félni, csak a fejecskéd játszik Veled!

„Amikor felismered félelmeidet, esélyed van rá, hogy felülkerekedj rajtuk. Félelmeink beismerése segít nekünk, hogy megmagyarázzuk érzéseinket azoknak az embereknek, akik sokat számítanak nekünk.” Andrew Matthews

 A téma koránt sincs kiaknázva, de a lényeg mindenhol és minden esetben az, hogy merd felkapcsolni a villanyt, mert akkor látod meg, mi az, amitől féltél! A sötétben tapogatózva egy bot kígyónak is tűnhet, de világosban rájössz, hogy nincs mitől tartanod, de amíg félsz, addig elzárod a lehetőségét annak is, hogy soha többé ne kelljen félned.

 

 

 

 

Oldal: Elmélkedések...
Boldogság sziget - © 2008 - 2024 - lelkiegyensuly.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat